Az ideológiai és a kritikusi eszmerendszer vizsgálata 2/2 – a magyar filmekkel szembeni attitűd

A magyar filmekkel szemben tanúsított kritikusi attitűd vizsgálatakor a két hírportál szerzői között hasonlóságokat éppúgy felfedezhettem, mint különbségeket. Az Origo.hu  Filmklubjának kritikusai – úgy tűnik – célul tűzték ki a magyar filmes kultúra építését, az olvasóik filmes (s azon belül magyar filmes) műveltségének szélesítését. Ennek jegyében olyan, a Magyar Filmszemlén és különböző nemzetközi filmfesztiválokon bemutatott filmekről is írnak, melyek az átlagemberhez ritkán, vagy egyáltalán nem jutnak el. E kritikusi (szerkesztőségi) missziót Varga Ferenc fogalmazza meg a legérzékletesebben az Itt vagyok című Szemle-díjas kisjátékfilmről írt kritikájában: „Levetítik párszor a Szemlén, megnézi 5-600 ember, aztán eltűnik a szem előtt. Ez nagyon szomorú.”[1] A szándék tehát nemes és dicsérendő (különösképp azért, mert a konkurens hírportáltól távol áll), a megvalósítása azonban hagy némi kivetnivalót maga után. Ezek az írások ugyanis nehezen sorolhatók a kritikák közé, műfaji sajátosságaikat tekintve sokkal inkább értékelhetők recenzióként, melyek a tartalom bemutatására és egy-két minősítő szóra korlátozódnak. Terjedelmük eleve gátat szab az értékelésnek és az érvelésnek (mint azt már korábban említettem, rendszerint ezek a legrövidebbek, alig 200-300 szavasak). A tartalomismertetésre koncentráló attitűd talán némiképp magyarázható azzal, hogy ezekről a filmekről a nagyközönségnek szinte semmilyen előzetes ismerete nincs, s mint tudjuk, vakoknak elmagyarázni, hogy milyenek a színek, az egyik legnehezebb dolog. Kritikusi feladataik teljesítésének felelőssége alól ez sem mentesítheti azonban az Origo.hu munkatársait, mint ahogyan a magyar filmért, és a magyar filmes kultúráért aggódók sem érhetik be azzal, hogy „legalább ők írnak róla”.

A magyar filmekkel szembeni kritikusi ideológia másik meghatározó összetevője – mely az Index.hu és az Origo.hu kritikusainál is tapasztalható – az az attitűd, amit a széles publikum elé kerülő, nagy médiahírverés által övezett, magas állami és szponzori támogatásból készült, népszerű rendező által forgatott és/vagy népszerű (már-már celebként ismert) színészeket felvonultató magyar nagyjátékfilmekkel, multiplexekben vetített közönségfilmekkel szemben tanúsítanak. Az Index.hu kritikusai a rájuk jellemző, az Origo.hu kritikusai pedig a tőlük távol álló szemtelenséggel és rosszindulattal becsmérlik a rendezőt, a színészeket és méltatlankodnak a filmre „pazarolt” pénz miatt. Bírálataik stílusa már túlhalad az irónián, sokszor gúnyosak, sértőek, személyeskedéseik mellőzik a szakmai megalapozottságot. „A rendező még magához képest is sok hibát és reklámot tett a Szinglik éjszakájába (…) alulmúlta önmagát (…) a saját közönségfilmjeihez képest is visszalépett”[2] – írja Gőzsy Kati az Index.hu kritikusa, a Cinematrix szerkesztője Sas Tamásról. A kritika egyik legdominánsabb, többször is visszatérő eleme az anyagi tényező: „50 stábtag egy hónapig dolgozik hiába valamin, ami 500 millióm forintba kerül és 30, vagy több millió állami támogatásba. Az ízléstelenség ebben a Tv2 által is szponzorált vígjátékban (…) már a termékek irányítják az eseményeket (…) Látszólag csak az volt kitalálva rendesen, hogy az egyes termékek hányszor legyenek a filmben, a színészek és a cselekmény fordulatai pedig ehhez asszisztáltak (…)a Tv2 szponzorálása miatt a német anyatévén is vetíteni fogják (…) a szórakozni vágyó közönség idejét húzza, ,mindezt pár tízmilliós MMK-s és kulturális minisztériumi támogatásból.”

A kép forrása: http://fn.hir24.hu/itthon/2011/05/02/nincs_szabad_sajto_nincs_demokracia/

A Szinglik éjszakája című filmről a konkurens hírportál kritikusa, Mesterházy Lili is hasonló rosszindulattal, a teljes megsemmisítés szándékával ír. „Van az a típusú ’könnyed’ magyar film, amit külföldi (angol, de főleg amerikai) mintára készítenek, de arra gondosan ügyelnek, hogy csak a sablonokat és a bárgyú poénokat vegyék át, a profizmust semmi esetre sem. Nálunk még pénz sincs a filmekre, úgyhogy ordító reklámokat kénytelenek a néző arcába nyomni, úgy hatpercenként, mert a filmnek azért valahogy nyereségesnek is kell lennie. (…) Sas Tamás egy újabb energikus sablonparádét ls ízléstelenség – fiesztát kanyarintott egy jó félórás reklámblokk köré, és arra kér bennünket, szórakozzunk egy jót rajta. (…) van ennél izgalmasabb product placement –technika is a Szinglik éjszakájában (…) Dumáljatok csak homályos képű kispofáim, a lényeg, hogy a plakát betűi tűélesen látsszanak, hogy mindenki el tudja olvasni, pontosan melyik étterem fizetett ezért a szpotért. (…) Itt mondjuk valószínűleg az volt a központi feladat, hogy a négyszázhetven szponzort hogyan lehet belenyomni a történetbe, és végül is ez nagyon megterhelő lehetett. Ha így nézzük, nem is lett ez a reklámblokk olyan nézhetetlen.”[3] A magyar közönségfilmekre költött pénz hiábavalósága, valamint a szponzori támogatásnak való elégtétel módja (ízléstelensége) miatt máskor is méltatlankodnak a kritikusok: „Milyen film az, amiben a legkisebb pofátlanság az, hogy a háttérben elhúzódó hajók vitorláira feszítették fel a szponzorok nevét?”[4]  Vagy: „Van egy város, amit hasonló bumfordi bemutatással, főleg a szponzorok szembeötlő felirataiként azonosíthatunk (…) A 350 millió forintból, főleg Tv2-s támogatással készült filmben…”[5]

Úgy gondolom, hogy ezek a háborgások – még ha egyébként jogosak is – és személyeskedések – melyeknek társadalmi felelősséggel bíró közszereplő, közízlést formáló ember szájából sosincs, sohasem lehet létjogosultsága – nem képezhetik a filmkritika tárgyát, sőt egyenesen méltatlanok hozzá. Az a kritikus, aki ezt az attitűdöt választja, önmagát és a szakmája egészét is lealacsonyítja, kritikusi és emberi minőségében egyaránt sekélyessé, primitívvé és hiteltelenné válik. Az Index.hu kritikusai a személyeskedés terén nem csak a filmkritikusi szakma, hanem az elfogadott társadalmi normák, az általános emberi jó ízlés és erkölcsi tűrőképesség határait is feszegetik. A színészek játéka helyett a külső megjelenésüket bírálják, sőt becsmérlik –„Ha én Sarah Jessica Parker lennék (mínusz orr és hatalmas fej)”[6], „Hámori Gabi füle mögé lapított hajjal…”[7], „Toby Maguire-t Aranyglóbuszra jelölték a szerepért, és végre pontosan meg lehet mondani, miért. Az inasra fogyásáért, és az emiatt kidülledt őrült tekintetéért. Ezzel a két színészi tulajdonságával mondjuk kollégái jelentős részét leveri…”[8] -, a rendezőknek szakmai és emberi méltóságukban is sértő üzeneteket küldözgetnek – „A Gyöngyössy Bence – Kabay Barna páros remake-es ámokfutása, az Idegölő című depressziós vígjáték, és a Labancz Lillát befuttató Álom.net című vászonprojekt után már a hibás magyar közönségfilmeknek is örülhetünk, Sas Tamás pedig megbízhatóan ebben a kevésbé rossz kategóriában követi el a baklövéseit. Most azonban alulmúlta önmagát.”[9],  Úgyhogy minden kötelező leborulást feledve bátran üzenjük: Ezt most elbasztad, Tata!”[10] (Magyari Péter üzenete Jancsó Miklósnak) -, és teljességgel oda nem illő, a kritika műfajától idegen, nyílt politika tartalmú állásfoglalást közölnek: „Ez a két, totál ellentétes személyiségű ember csak és kizárólag a legrosszabb romantikus komédiákban találhat egymásra pasztellszínű falak között, mert a való világban úgy kerülnék egymást, mint Vona Gábor az Index szerkesztőségét.”[11]

A kép forrása: http://www.jrcompton.com/words/JR-Journal/0-Quacks.shtml

Az effajta kritikusi attitűd nem teszi lehetővé a szakma hagyományai által meghatározott feladatok ellátását, hiszen a kritikus elpazarolja az energiáit a rosszindulatúságra. Ugyanakkor véleményem szerint az online kritikusoknak még akkor sem áll szándékukban a kritikusi feladatok mindegyikének – bemutatás, elemzés, értelmezés, értékelés – eleget tenni, ha nem bocsátkoznak személyeskedésbe, és a kritika műfajába nem illő témák boncolgatásába.  A bemutatás – ami pusztán csak a cselekmény és időnként az előadásmód leírását jelenti, de a zenei és vizuális stílust teljesen mellőzi – az egyetlen feladat, melynek minden kritikus eleget tesz, olyannyira, hogy gyakran még más funkciókat is általa kívánnak teljesíteni.  A cselekmény néha egy lineárisan futó időszalag mentén halad, akár egészen a végkifejletig is, máskor pedig kiragadott részletekből bontakozik ki előttünk. A kritikus általában azért halmozza e történetrészleteket egymás mellé, hogy indoklását (ha célja egyáltalán az indokolás) beleágyazhassa. A bemutatás mellett az értékelés a másik funkció, mely – ha csak részben is, de – általában ellátásra kerül. Az esetek többségében az értékelés nem jelent mást csak egy-egy minősítő jelzőt, vagy megfogalmazást, mely nem, vagy nem megfelelő módon (például a történet elmesélésével) kap magyarázatot. A kritikusok könnyen dobálódznak a „jó”, „rossz”, „unalmas”, „nézhető”, „szórakoztató”, „vicces”, „nyomasztó” és ehhez hasonló minősítésekkel, de az olvasó nem érezheti létjogosultságukat, azon kívül, hogy a cselekmény, amit a kritikus elmesélt valóban „jó”, „rossz”, „unalmas”, „nézhető” (satöbbi), vagy sem.

Általános, mindkét hírportálra jellemző kritikusi magatartás az értelmezés teljes hiánya is, a kritikusok nem merülnek el a filmről való gondolkodásnak olyan mélységében, ahová az olvasó nem jutna el magától, nem fejtik meg a jelentéseket és a szimbólumokat, nem tárnak fel párhuzamokat. Azt nem gondolom, hogy filmtörténeti, filmesztétikai ismereteik részben, vagy teljes egészében hiányosak lennének, de az egyértelmű, hogy nem céljuk (még az Origo.hu kritikusainak sem) az olvasók hasonló ismereteinek tágítása és mélyítése. Összehasonlításaik kizárólag az adott rendező korábbi filmjeire, az adott színészek korábbi szerepeire vonatkoznak, de a pályatársakhoz és az elődökhöz nem viszonyítanak. A társművészetekkel való párhuzamba állítás pedig egyáltalán nem jellemző rájuk.  

A kritikus elemzői feladatának teljesítése a legtöbbször csak a színészi játékra korlátozódik, amit általában egyetlen szempont szerint értékelnek: az adott színész „jól hozta”, vagy csak „hozta”, esetleg „nem hozta” a szerepet, a karaktert. Ritkán ejtenek szót a rendezői koncepcióról, a filmzenéről, és a jelenetek, snittek viszonyáról a film egészéhez képest. Céljuk kizárólag az, hogy a moziba járó közönséget tájékoztassák arról, hogy melyik filmet érdemes és melyik filmet nem érdemes megtekinteniük. Ezt szolgálja a történetmesélés, a kompromittáló, lejárató, botránykeltő attitűd, a szemtelen és provokatív stílus, akárcsak az a pontozós rendszer, amit az Index.hu kritikusai használnak. A szubjektivitásukat nyíltan valló hírportál kritikusai egy viszonylag objektív, egyértelmű és világos mértéket adó, minimum és maximum értéket mutató, ennél fogva kitűnő összehasonlítási alapként szolgáló, 1-10-ig tartó skálán határozzák meg, hogy hol helyezkedik el a film. A rendszernek – vagy legalább is annak, ahogyan azt az Index.hu kritikusai alkalmazzák – több hibája is van. Ezek egyike a következetlenség, hiszen nem pontoz minden kritikus, és aki pontoz is, nem teszi minden kritikája végén, így az egész elveszti az értelmét, hiszen az olvasó bizonyos filmeket nem tud pozícionálni. Másrész pedig hiányzik az az egységes erkölcsi és szakmai mérce is, aminek ez a skála a numerikus leképzése lehetne. Gyakori, hogy a kritikus negatívumokat sorol – „hagyományos értelemben vett története nincs sok, és az újraírt forgatókönyv miatt az is szétcsúszott”[12], „nem valami jó film (…) avíttasnak meg unalmasnak tartjuk”[13], „vannak hibái (…) a főszereplő kissé színitanodás alakítása (…) nagyon amatőrnek tűnt, de nem a lelkes fajtából, hanem az idegességből lemerevedőből…”[14] –, vagy arról panaszkodik, hogy a film nem ad választ semmilyen kérdésre, nem vezet sehová, nem mesél el történetet. Ennek ellenére a számszerűsített értékeléskor bőkezűen osztogatja pontjai (8-9-10), csak azért mert összességében nem unta, sőt több örömét lelte benne, mint az elmúlt hónap filmpremierjeiben összesen.[15]

Az értékelést néha még ettől is abszurdabb, a filmkritika műfajához – és az objektív újságíráshoz egyaránt – méltatlan indok magyarázza. Gőzsy Zoltán az Így neveld a sárkányodat című animációs film kritikájában hosszasan mesél arról, hogy a 8 éves Domonkos és a 6 éves Bálint nevű fiaival, valamint Bálint ugyancsak 6 éves Adél nevű óvodástársával, barátnőjével nézte meg a  filmet – akik az egyik jelenetnél 20 percig el sem engedték egymás kezét (!) –, a gyerekek „vau, hú, és azta feelingje” pedig bebizonyította számára, hogy a film teljesen magával ragadó. Pusztán csak azért adott rá 9,7-es értékelést, mert, mondja ő: „most nyuszi helyett vehetek húsvétra néhány sárkányt.”[16] Az ilyen nevetséges, primitív érvekkel megalapozott értékelésnek nehezen lehet hitelt adni, bár úgy vélem, hogy a hitelesség volt a legutolsó cél, amit a kritikus szolgálni akart. A szórakoztatás és a gyermekes szülők érzelmeire ható anekdotázás viszont nem része a filmkritikusi krédónak.

Noha az Origo.hu kritikusai nem használják a 1-10-ig tartó skálán való, intervallum mérési szintnek megfelelő, kvantitatív értékelési formát, egységes szakmai mércéjük nekik sincs. Ez az oka annak, hogy nem csak egyszerűen megbocsátják a Kolorádó Kid című film hiányosságait – a kiforratlan kezdést, a gyengén kivitelezett harci jeleneteket, a zavaros lóversenyepizódot, néhány el nem játszott pillanatot -, hanem egyenesen az évtized legjobb ’56-os témájú filmjévé kiáltják ki.[17]